Várostörténet

1725. október 16-án, a Tolna megyei Simontornyán tartott tisztújító közgyűlésén határoztak a megye harmadik járásának felállításáról. 1950-ig Völgységi járás néven, majd 1950-től 1978-ig, a járási szervezetrendszer országos megszűntéig Bonyhádi járás néven működött közigazgatási területi egység. (2013. január 1-jétől ismét létrehozták a járásokat, így újra megalakult a Bonyhádi Járás.)

A XVIII. századtól Bonyhád gyors fejlődésnek indult. Ennek földrajzi okai voltak, ugyanis a „kapu” szerepét töltötte be. Fontos út haladt át rajta és két jelentős híd biztosította az átkelést az ingoványos „Bonyhádi Bozóton”. A század közepétől két évszázadon át a város meghatározóan német és zsidó jellegű volt. A lakosságszám folyamatosan nőtt, 1782. június 5-én Bonyhád mezővárosi privilégiumot, vásártartási jogot kapott II. József királytól.

Az iparosok céhekbe tömörültek, a kereskedelmet a heti piacok és 1802-től a vásárok pezsdítették fel, nemesi kúriák épültek és Bonyhád a Völgységi járás központjává nőtte ki magát.

A mezővárosnak 1820-ban 4709 lakosa volt. A vallási megoszlás: 1631 zsidó, 1586 katolikus, 1132 evangélikus, 360 református. 1829-ben 16 lélekből álló cigánycsoportot is említettek.

A közigazgatás országos átszervezése 1872-ben megszüntette a mezővárosi rangot, s Bonyhád újra község lett, majd 1903-tól nagyközség, de a járási székhely megőrizte a kisvárosi jellegét, sőt azt középületekkel fejlesztette (járási hivatalok, bankok).

A 20. század elejére Bonyhád ipari, kereskedelmi és közigazgatási szerepköre hangsúlyossá vált.

Az I. világháborúban a Völgység férfilakossága többnyire az olasz fronton harcolt. A hősi halottak aránya magas, Tolna megye a hatodik a megyék sorában.

A két világháború közötti korszakban közigazgatásilag Bonyhádhoz csatolták Börzsönyt (1928) és Ladományt (1940).

A Völgységi járás 39 230 fős lakosságából 1930-ban 28 548 német, 10 539 magyar volt. A dinamikus fejlődést megállította az első világháború, a rendszerváltozásokat követő infláció, majd a gazdasági válság. Sikerként említendő a vasúti teherrakodó megépítése és összekötése a fővonallal (1922), a járásbíróság, a „mozgófénykép üzem” és a strand megnyitása. Az 1930-as évek közepétől – a hadigazdálkodás nyomán – felgyorsult a cipő- és a zománcgyár termelékenysége. Bonyhád lakossága 1941-re 8300-ra gyarapodott.

A pángermán, nemzeti szocialista irányultságú Volksbunddal szemben jött létre a „Hűséggel a Hazához” szellemi ellenálló mozgalom 1942-ben.

A második világháború tragikus eseményeket hozott. 1944 júliusában Bonyhád két zsidó gettójából 1344 személyt deportáltak Auschwitzba, közülük alig néhányan tértek vissza. 1945 januárjában 1866 német nemzetiségű lakost vittek „málenkíj robot”-ra; majd vagyonelkobzás, végül a kitelepítés sújtotta a lakosságot. Az orosz front 1944. november 30-án haladt át Bonyhádon.

A háború vége sem hozott megnyugvást környékünknek. Három lépcsőben erőszakos német kitelepítés zajlott, melynek során a völgységi németek csaknem felét, 13 299 főt telepítettek ki Németországba. A németek helyére 3298 családot telepítettek be. A családok kétharmada bukovinai székely, a többi család erdélyi, bácskai és anyaországi.

1947-1948-ban került sor a felvidékiek letelepítésére, 495 család érkezett a Mátyusföldről.

Az 1945-ben meginduló demokratikus fejlődés 1948-ban a proletárdiktatúrába torkollott. Az üzemek államosítása (1948), a szocialista alkotmány (1949), a tanácsrendszer (1950), a mezőgazdaság kollektivizálása (1948-60), a kisipari termelőszövetkezetek létrehozása szovjet típusú gazdasági-társadalmi-politikai rendszert teremtettek meg. A tervgazdálkodással járó erőltetett fejlesztés pozitív következményei: a fejlődő üzemek, a közúti (6-os főút), az üzlethálózat és a kommunális hálózat fejlesztése. A művelődés terén az iskolák államosítását (1948) követően az általános iskola bővítése (I. számú: 1948,
II. számú: 1961, III. számú: 1984), a kereskedelmi- közgazdasági középiskola alapítása (1945) és új épületbe költözése (1968), a leánykollégium megnyitása (1951) és bővítése (1975), az ipari szakmunkásképző intézet kifejlesztése, továbbá a járási művelődési központ (1952) és a járási könyvtár (1953) megnyitása érzékelteti az eredményeket.

Bonyhád több nyelvű, vallású és szokású lakosságának feszültségei és ellentétei az évek során eltűntek és békésen élnek egymás mellett a különböző népcsoportok. A lokálpatriotizmust növelte a nagyközség várossá nyilvánítása 1977-ben. A lakosság közérzetét javították az utóbbi évtizedek fejlesztései (a Városháza rekonstrukciója, az új ivóvízbázis építése, a sétáló utca kialakítása, a Szecska városrész jelentős bővülése, a Városi Kórház és Rendelőintézet felújítása, vagy éppen a Bonyhádi Termálfürdő megnyitása).

Bonyhád lakossága – a hozzá tartozó Börzsöny, Ladomány, Majos, Tabód, Tabódszerdahely községekkel – ma kb. 14000 fő.