Újabb nemzetközi sikerrel büszkélkedhet Ritzel Zoltán

Ritzel Zoltán egyik újabb projektje egy sárgarigó fényképezése lesz. A kiszemelt madár a fotós bonyhád-börzsönyi tanyájánál telepített akácosában szokott fészkelni. Idén madárhanggal is megpróbálja majd csalogatni a rigót, amely várhatóan azt fogja hinni, hogy vetélytárs van a területén, és megpróbálja majd védeni azt.

A tanya tükörfóliázott ablakából remekül lencsevégre kapható, saját készítésű kültéri madárles műteremben már huszonkét madárfajt fotózott meg az elmúlt években. Rejtekéből meg tudja figyelni az általa egy félbevágott kádból kialakított itatóra, és kitett eleségekre érkező vendégeket. Persze vannak élesebb szemű fajták – például a szajkó –, amelyek esetében még a fólia mögött is óvatosan kell mozognia. Mint elmondta, a madárfotózás egyik nehézsége, hogy alanyai a korai órákban aktívabbak. Így egyrészt korán kell kelni hozzájuk, másrészt ilyenkor még kevés a fény, ami a mozgásos felvételeknél alkalmazott rövid záridőnél bizony komoly hátrány.

Hajnalban készült az a díjnyertes képe is, amely egy az ablaknál önmaga tükörképével viaskodó feketerigót ábrázol. A madár egy időben szinte minden reggel megérkezett, így többször lehetett próbálkozni, gondolkodni, hogy miként lehetne jobb a kép.

A még a nagyszülők által épített tanya falát több elismert kép is díszíti. Számos díjat nyert el – például Naturart első helyezést – egy májvirágot ábrázoló képével. A fotó az úgynevezett kékórában készült, amikor még nem borul teljes sötétségbe az égbolt, hanem mélykék színben játszik. Ilyenkor mintegy fél órája van a fotósnak, amíg próbálkozhat kisebb expozíciós idővel kezdve aztán azt a sötétedéssel arányosan egyre növelve megörökíteni a kékes árnyalatot kapó tájat. A kép elkészítésének technikája is egyedi volt: a virágot makróval fényképezte, úgy hogy megvilágította elemlámpával körülbelül három másodpercig, utána felfelé fordította a nagylátószögű optikát és a továbbiakban a hátteret exponálta. A kép összesen kilenc másodpercig készült. Az ötletet a hiány szülte: mivel nem volt halszemoptikája, ki kellett találnia valamit, amivel hasonló hatást érhetett el. Ilyen technikával fotózza pár éve a szentjános bogarakat, ami annyi nehezítést jelent, hogy azok mozognak, és a háttér is két „réteget” alkot, a többi rovar mozgásából adódó fénysávokat és a tényeleges hátteret. Így egy kompozíció egy expozíció alatt tulajdonképpen három képből áll össze.

– A legtöbb pályázat kiírásában az szerepel, hogy olyan képeket várnak, amelyek egyediek, különlegesek, megismételhetetlenek – mondta a fotós. Hozzátette, így mindig igyekszik olyan fényképet készíteni, amelyek valami újat tudnak mutatni a zsűrinek. Ezért nem állványról fényképezi a bogarakat, mint ahogyan azt a legtöbben teszik, hanem kézből és nagylátószögű optikával.

Egy évben 10-12 pályázaton indul, nemcsak természetfotókkal, hanem emberábrázolás kategóriában is. A hazai megmérettetések közül a Sajtófotó és a Naturart pályázatra szokta beküldeni a képeit. Az olaszoknál az OASIS, az oroszoknál az Aranyteknős, az angoloknál a BBC versenyein szokott indulni, de nyert már az Egyesült Államokban és Indiában meghirdetett pályázaton is. A legjobb eredményét a francia Festival-OISEAU nemzetközi madárfotó pályázaton érte el, ahol nem csak kategóriája első helyezését, hanem a fődíjat is elnyerte Párás ablak című képével, amely egy fakopáncsot örökít meg.

Mindezen túl a Bonyhádi Fotóklubban – amelyet Máté Réka felkérésére, vele együtt hozták létre, segítendő a kezdőket, amatőr fotósokat – is aktívan tevékenykedik. Számos egyéb mellett, voltak csillagfotózni, kékórázni, havonta vannak összejöveteleik, beszélgetnek, vetítenek, elemzik a képeket, új technikákat próbálnak ki.

Ő annak idején gimnazista korában az akkor induló városi fotóklubban sajátította el az alapokat. Otthon volt a családban Szmena 8-as és Pajtás fényképezőgépük, amelyeket előszeretettel használt, de az is érdekelte, hogy mi történik a képpel azután, hogy lenyomta a gombot, és kivette a filmet. Nagyon sokat tanult Kádár András amatőr fotóstól, a kereskedelmi iskola informatika tanárától. Tulajdonképpen már másodikos gimnazistaként tudta, hogy fotós szeretne lenni. Nem választott egyszerű pályát. Részben azért, mert akkoriban Magyarországon nem volt felsőfokú fotós oktatás, csak az NDK-ban, de oda nem igazán lehetett bejutni. Így fényképész szakmai, később fotóművészeti oktató képesítést – fotószakkört vezethet és esztétikát is oktathat – szerzett, majd egyetemi fotóriporteri képzésen is részt vett, ahol a kor nagyjaitól, például Szalay Zoltántól, Koncz Zsuzsától, Korniss Pétertől, valamint Eifert Jánostól tanulhatott.

Pályakezdőként jelentkezett a Tolna megyei napilaphoz is, de nem volt felvétel. Ezért a szekszárdi nyomdában kezdett el dolgozni, ahol egy-két év után bevezették a fényszedést, számítógéppel tördelték az újságokat. Ez akkoriban óriási fejlesztés volt, az országban az első napilap, amelyet ilyen technikával állítottak össze a Tolna Megyei Népújság volt.

Aztán a rendszerváltás idején indult egy Dátum névre keresztelt újság, ahova több népújságos újságíró és fotóriporter is átment. A helyükre pedig új embereket vettek fel, többek között őt is. Egy évig fotóriporterként dolgozott, de aztán tördelőhiány lépett fel a lapnál és be kellett ugrania. Mivel visszautasíthatatlan ajánlatot kapott, tördelőszerkesztő lett, és mellette fotózott, idővel azonban egyre kevesebbet.

Aztán egyszer úgy hozta az élet, hogy képeket küldött be egy környezetvédelmi pályázatra, amelyen sikerrel járt és nyert egy középkategóriás digitális gépet. Autodidakta módon elkezdett foglakozni a digitális technikával, és magán úton újra egyre többet fotózott. A Violinkulcs című díjnyertes képe még ezzel a nyert géppel készült, amelyet mára már lecserélt, több optikát, vakukat, állványt vett, legutóbb vixen polárt szerzett be. Ez utóbbi a laikusoknak nem sokat mondhat: egy olyan berendezésről van szó, amely hosszú záridejű csillagfotónál – egy ilyen kép expozíciós ideje 100-as ISO érék mellett nyitott rekesszel 12 perc – a föld forgásával ellentétes irányban mozgatja a gépet, így ki lehet küszöbölni az ebből a mozgásból adódó torzulást. Amikor ilyen képeket készít – mivel mindent teljes sötétben kell csinálni –, nagy hasznát veszi a korábban a sötétkamrában szerzett tapasztalatnak. Például annak, hogy annak idején – mivel az olcsóbb volt –, vaksötétben 60 méteres filmet vágtak fel 1,7 méteres darabokra, tekerték fel az orsókra és tették bele a kazettákba.

A hétköznapok is a természetben telnek

Zoltán hétköznapjait is a természetben tölti, hiszen többek között méhészettel foglalkozik, mintegy 100 családot gondoz Börzsönyben és Berekalján, valamint halastavat is üzemeltet.

A párjával, jól kiegészítik egymást. Éva amatőr botanikus, nagyon jól ismeri a környező erdők növényvilágát. Például a májvirágról is tőle hallott először, ahogy a Geresdi-dombság több védett növényét is rajta keresztül fedezte fel, és helyismerete révén ismerte meg annak sajátos, az általa ismert Bonyhád környéki erdőktől eltérő hangulatát. Sokszor együtt szoktak „agyalni” a képek címein is. Ez már csak azért sem elhanyagolható, mert egy jó cím egy pályázaton már fél sikernek számít. Németországban él felnőtt lánya, aki idén januárban egy fiú unokával örvendeztette meg.

Forrás: Tolnai Népújság/Hargitai Éva

Kapcsolódó képek