„Sebek, melyek nem gyógyulnak be sohasem...”

Ünnepi szentmisével kezdődött, majd a Völgységi Múzeumnál tartott megemlékezéssel folytatódott pünkösd hétfőn a Felvidéki Magyarok Találkozója, amelyen a város polgármestere, Filóné Ferencz Ibolya mondott szívhez szóló beszédet.

A versekkel, énekekkel gazdagított program zárásaként megkoszorúzták a jelenlévők a múzeum falán lévő emléktáblát, amely 1998-ban, a kitelepítés 50. évfordulójára készült. Ezután a Vörösmarty Mihály Művelődési Központban tartott ünnepi műsorral folytatódott a Bonyhádi Felvidékiek Egyesülete által szervezett esemény, ahol Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, a térség országgyűlési képviselője köszöntötte a megjelenteket. Az ebédet követően kötetlen beszélgetéssel zárult az összetartozást erősítő rendezvény.

Vizin B.

Filóné Ferencz Ibolya ünnepi beszéde

„Emlékezésből él az ember,
S múltból él az emlékezet”

Tisztelt emlékező közönség!
Hölgyeim és Uraim!
Kedves Vendégeink!

Báró Eötvös József gondolatával köszöntöm Önöket nagy tisztelettel és szeretettel Bonyhád Város Önkormányzata nevében. Megkülönböztetett figyelemmel köszöntöm Potápi Árpád János urat a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkárát. Külön megbecsüléssel köszöntöm Felvidékről érkezett vendégeinket. Az ünnepségen megjelent polgármestereket, minden kedves vendégünket! Isten hozta Önöket!

A magyar Országgyűlés 2012. december 4-én fogadta el, hogy április 12. a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja legyen. Büszkeséggel tölt el, hogy a törvényjavaslat kezdeményezői között ott volt államtitkár úr is. A határozatban rögzítették: az Országgyűlés szükségesnek tartja a méltó megemlékezést a Benesi-dekrétumok miatt a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített mintegy 100 ezres magyarságról. Arra is méltán büszkék lehetünk, hogy a Parlament döntését megelőzve, városunkban 1998 óta emlékezünk a felvidéki magyarság szétszóratásának tragikus történetére. 1998 sok szempontból vált emlékezetessé mindannyiunk számára: februárban alakult meg a Felvidékiek Egyesülete - azzal a céllal, hogy „ébren tartsa a szülőföld iránti szeretetet” – ahogy azt akkor Dióssy János bácsi megfogalmazta. Az egyesület tagjaiból állt össze a Felvidéki Énekkar, ami a város kulturális rendezvényeit gazdagítja. Ez év során kötött testvértelepülési megállapodást Bonyhád Tardoskeddel, ahonnan az itt élő felvidékiek többsége származik. 1998 pünkösdjén avatták fel a mögöttem látható emléktáblát, amely az 50. évfordulóra készült. Ettől az időtől kezdve a megemlékezés helye és ideje hagyománnyá vált városunkban. Ezért jöttünk ma is össze, 2016 pünkösd hétfőjén, hogy közösen idézzük fel a közel 70 évvel ezelőtt történteket.

A zivataros XX. század történelmének – a felvidéki magyarság szempontjából tekintve - egyik főszereplője a II. világháború alatt Londonban felállított Csehszlovák emigráns kormány vezetője, a magyar és a német kisebbség teljes kitelepítését eltervező Eduard Benes. Londoni rádiónyilatkozatában - a háború befejezése utáni legsürgősebb teendőkről beszélve - kijelentette, hogy elő kell készíteni németjeink és magyarjaink ügyének végérvényes megoldását, mert az új köztársaság Csehszlovák nemzeti állam lesz, hogy mit értett végérvényes megoldás alatt, az hamarosan százezreknek vált világossá. A nemzetállam megvalósítását célzó Beneši-dekrétumokként elhíresült, elnöki rendeletek sora lépett életbe. Ezek a rendeletek az állampolgárságuktól megfosztott magyaroktól és németektől elvették vagyonukat, elrendelték a munkából való elbocsátásukat, beszüntették a nyugdíjak, neveltetési és egészségügyi segélyek folyósítását, a magyar nyelv használatát nemcsak az iskolákban, a templomokban, a közéletben, de még a magánéletben is betiltották. Tehát nemcsak emberi mivoltukban alázták meg a felvidéki magyarságot, de gyakorlatilag lehetetlenné tették a mindennapi életét.

„Magyarország akkori kormánya kezdetben ellenezte mind az egyoldalú kitelepítést, mind a kényszerű lakosságcserét. Ám a nagyhatalmak nyomásának engedve - és tekintettel arra a körülményre, hogy Csehszlovákia megkezdte a felvidéki magyarok kényszermunkára deportálását - tárgyalni kényszerült a lakosságcseréről”, végül aláírta az egyezményt, amelynek értelmében 1947 áprilisától 1948 decemberéig megközelítőleg 90 ezer szlovákiai magyart telepítettek át Magyarországra, ahonnan otthonaikba 72 ezer szlovák települt át Csehszlovákiába.

Tisztelt Hölgyeim és uraim!

Az akkori közéleti személyiségek közül sokan voltak, akik nem fogadták el ezt a döntést, ilyen volt Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímása is, aki egyaránt szembeszállt mindkét elnyomó és embertelen rendszerrel, amely meghatározta a XX. század második felének magyar történelmét. Szembeszállt velük, mert pontosan látta, mivel jár az, hogy „a magyar föld a világtörténelem két legvérengzőbb diktátorának hadszínterévé vált”. Fellépett az emberi jogokat sértő gyakorlattal és az emberellenes ideológiákkal szemben, függetlenül attól, hogy azok a fajvédő, nemzetiszocialista eszmékből, vagy a kommunista utópiából eredeztették magukat. Nem csak tudta, de meg is tapasztalta, hogy a vallásellenesség inkább előbb, mint utóbb, emberellenessé válik.
1947. október 2-án a Magyar Püspöki Kar nevében az alábbi pásztorlevélben tiltakozott a felvidéki magyarok és a magyarországi svábok deportálása ellen:
„Csehszlovákiában deportálják vagy kiűzik a kereken hétszázezer létszámú magyarságot arról a területről, ahol őseiben is már közel ezer esztendeig zárt tömbben élt és lakik a Duna fölött és amely terület csak az előző világháború után, tehát alig negyedszázada nyert az új államalakulathoz odacsatolást. A kitelepítés, ha mindjárt némi részében kínos állami megegyezés alapján történik is, valójában kiűzés és körülményei sok esetben nagyon kegyetlenek. Ez az egyik égetően fájó magyar seb.”

Tisztelt emlékező közönség!

„Sebek melyek nem gyógyulnak be sohasem...”
Azoknak a Bonyhádra telepített családoknak sem, akik 1947 májusától 1948 tavaszáig folyamatosan érkeztek: elsőként Szencről, majd Deákiból, Udvardról, Tardoskeddről, Alsószeliből, Félről, Pozsonypüspökiből, Szunyogdiból, Vámosladányból, Újbarsról, mindösszesen 76 család 296 tagja. Közülük egy mely számomra a legkedvesebb anyai nagyapám családja. Gondoljunk bele, hová érkeztek ők?
Arra a Bonyhádra, ahonnan már elhurcolták az itt élő svábok jelentős részét, a holokauszt áldozatává vált zsidóságot. Arra a Bonyhádra, ahol az erős összetartozás tudatukról ismert bukovinai székelység is kényszerűségből talált új otthonra. Gondoljuk végig, milyen nehézségekkel néztek szembe a hétköznapokban, ugyanakkor a mindennapok törvényszerűsége és a mindent túlélni akarás ereje arra ösztönözte őket, hogy fölülemelkedjenek mindenen, és együtt hozzanak létre új közösséget, családot, otthont. Számomra az együttélés legszebb példája és bizonyítéka a felvidéki és székely származású szüleim 53 évig tartó házassága.

Köszönöm a figyelmüket, megtisztelő volt!