Nincs olyan magyar család, amelyet valamilyen módon ne érintett volna a kommunista elnyomás

Emlékezünk nagyapákra, akiket ÁVH-s tisztek kényszervallattak, vagy vallási-etnikai hovatartozásuk miatt bélyegeztek meg és vetettek börtönbe. Nagyanyákra, akik magukra maradva, összetört lélekkel tűrtek a végsőkig. Szülőkre, akiket kényszermunkatáborba internáltak és idegen földön, embertelen körülmények között kínoztak. Emlékezünk azokra, akik ötven kilós csomagot cipelve álltak a vasútállomásokon kitelepítésre várva. Családi történetekből sok-sok ilyen keserű emléket idézhetnénk fel, és talán ez is a feladatunk a mai napon. Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell. Emlékezni azokra a hétköznapi hősökre, akik vérüket hullatták a szabadságért és azért, hogy mi ma egy büszke, a kommunizmus sötét ideológiáját maga mögött hagyó szabad országban élhessünk. Emlékeztetnünk kell magunkat és gyerekeinket arra, hogy mennyi szenvedés árán jutottunk el idáig. Soha többé, semmilyen körülmények között nem engedhetjük meg, hogy a történelem megismételje önmagát.

Kedves Egybegyűltek!
Itt, szűkebb hazánkban, a Völgységben éltek legnagyobb számban sváb lakosok. Bonyhádon és környékén őket érintette legsúlyosabban a kényszerkitelepítés. A Vörös Hadsereg bevonulását követően itt hajtották végre elsőként a „közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkákról” szóló katonai parancsot, melynek értelmében a kollektív bűnösséget viselni kényszerülő svábságot a Szovjetunióba, „málenkij robot” - ra internálták. Csak Bonyhádról 215 főt 1945 januárjában. A Gulag az emberiség egyik legnagyobb vesztőhelyévé vált.
A karhatalom azonban továbbhaladva a homogenizáció útján, nem elégedett meg félmegoldásokkal. Nem tűrték többé a svábok jelenlétét. A világháborús veszteségekért okolt népnek távoznia kellett az országból. Ennek következtében közel kétszázezer németnek kellett gonddal felépített otthonát örökre elhagyni. A hidas – bonyhádi vasútállomásról 1946. június elseje és harmadika között majd háromezer főt vagoníroztak be és szállítottak Németország amerikai szektoraiba. Sokak életében örök megrázkódtatást okozott ez a tragikus élmény. Így emlékezik vissza erre egy környékbeli idős hölgy: „16 éves voltam, a Lugos utca 1-ben laktunk. Június 1-jén 11 óra körül ért hozzánk a lovas kocsi. Addigra összeraktuk a fejenként 50 kg-os csomagunkat. A házunk előtt visszanéztünk, és mindnyájan sírtunk. Azt, amit éreztünk, nem lehet sem elmondani, sem elfelejteni.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A kommunizmus legsötétebb óráiban nemzetünk feje felett „bedeszkázták az égboltot”. A reményvesztettség, milliók halála, százezrek elvándorlása mély sebet ejtett nemzetünk testén. Talán azt gondoltuk, ebből a gödörből nincs kiút. Azt, hogy ekkora pofon után nem tudunk felállni.
A gyógyulási folyamat sokáig tartott. Mára már büszkén állíthatjuk, hogy egy bukott rendszerre emlékezünk vissza és kitisztult az égbolt felettünk. Ezt azonban nem ajándékba kaptuk, közösen dolgoztunk meg érte. Magyarként hozzászoktunk ahhoz, hogy a sikereket sokszor nagy áldozatok árán érjük el, de mindig újra és újra tudjuk kezdeni a harcot azért, hogy szabadon élhessünk.
Ma sem akarjuk ezt másképp. Szabadon, békességben, magyar kultúránkat megtartva élni a saját országunkban. Ehhez azonban mindannyiukra szükség van. Kérem ezért, hogy az országgyűlési választásokon, április 8-án minél többen menjünk el szavazni, és mondjuk ki együtt, hogy számunkra Magyarország az első!

Kapcsolódó képek