Emlékezés 1956. október 23-ra

A bonyhádi ünnepség szentmisével kezdődött, majd a Perczel utcában, az ’56-os emléktáblánál folytatódott a megemlékezés. Itt Ónodi Szabolcs képviselő mondott ünnepi beszédet. A koszorúzás után, az egybegyűltek a Szabadság téren elhelyezett ’56-os emléktáblánál a Petőfi gimnázium, Színes Mímesek Színjátszó körének előadásában tekinthették meg a Gloria Victis 1956 című műsort. A fáklyás menet az Országzászlónál is elhelyezte az emlékezés koszorúit. Az emelkedett hangulatú megemlékező program az ’56-os bonyhádi hősök sírjánál a katolikus temetőben gyertyagyújtással ért véget.

Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével a ma Svédországban élő Schlichtherle László, aki 1956-ban a Bonyhádi Központi Nemzeti Tanács elnöke volt.

A megemlékező műsort a Vörösmarty Mihály Általános Művelődési Központ szervezte.

Alább olvasható Ónodi Szabolcs képviselő ünnepi beszéde:

Tisztelt Polgármester Úr, Képviselő Társaim!

Ünnepi lélekkel összegyűlt BONYHÁDIAK!

Amikor néhány héttel korábban megkaptam a felkérést az ünnepi beszédre, az első gondolatom a hárításé volt. A hárításé, mert szeptember óta szinte minden hétre jutott közszereplés, mely igen emberpróbáló volt.

De átvillant a fejemben, hogy ennyivel tartozom édesapám emlékének, aki tartalékos tisztként vett részt a 2. világháborúban, melyért tíz év fogsággal bűnhődött. Ebből hét évet kijevi építkezéssel az oroszok szabtak rá jóvátételül. Hármat pedig a magyar ÁVO-sok Kazincbarcikán kényszer munkatáborban, mert „osztályidegennek” bélyegezték. „Osztályidegennek, mert diplomás volt és attól tartottak, hogy nem fogja lelkesen építeni a proletár hatalmat. „Osztályidegennek”, mert nem csupán azokat üldözték, kiknek bármilyen vagyona volt, hiszen vagyonnak számított a szellemi tőke is. Így a diploma és a nyelvtudás is. Francia-magyar szakos középiskolai tanárként minősített bűne volt, hogy a francia szakot Franciaországban, a Dijoni Egyetemen szerezte. Ez fokozott gyanakvásra adott okot.

Tíz év fogság után megbélyegzés, állástalanság, rendőrségi megfigyelés jutott osztályrészül neki is mint minden sorstársának.

Így talán érhető, hogy a „kettős nevelés” néven elhíresült belső ellenállást személyesen is megélhettem a három testvéremmel együtt.

A Kossuth rádión keresztül mi is hallgattuk Rákosi Mátyás harsány jelmondatait: „Munkás ököl vas ököl, oda sújt, ahova köll.” „Éljen a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!” „Munkaversennyel előre a szocializmus sikeréért!”

Mindezt hivatalos agymosásként éltük meg. A családi beszélgetések másról szóltak. Arról, amit éjjel a recsegő Szabad Európa rádióból tudtunk meg: hogy már Moszkvában is besokalltak Rákosi fékevesztett intézkedései miatt. Túlzónak találták, hogy Magyarországon 1,5 millió ember ellen emelt vádat és túlzónak azt, hogy az újjászervezett néphadsereg állományából ’53 tavaszán 460 tisztet és tábornokot szereltek le politikai okok miatt.

Amíg a mozik híradói a szocializmust építő ipari nagyvárosok sztahonovistáiról legendákat zengtek , addig a családi asztalnál a társadalmat rettegésben tartó terror rendszer szörnyűségeiről szóltak a baráti beszélgetések. Itt hallottunk először a „málenkij robotról”, a hortobágyi tábornokról, a szovjet Gulag-rendszer rabmunkásairól, a bírósági végzés nélkül elhurcolt családokról.

Bizonyára sokan vagyunk most itt, akiknek konkrét személyek jutnak eszükbe. Olyanok, akiknek sorsát megbélyegezte a besúgó hálózat egy-egy ügybuzgó tagjának munkálkodása. Elég volt, hogy Perczelnek, Andrásynak, Telekinek vagy Zichynek hívták. Már is jött az államgépezet és jogszabály hiányában „az ellenséges cselekedetek folytatásának megakadályozása” indoklással az egész családot deportálták. Jobb esetben rendőri felügyelet alá helyezték, rendőri szervek előtti jelentkezési kötelezettsége volt. Kulákká nyilvánították, vagyonelkobzásokat rendeltek el.

A „kihágási bűntett” sajátos kitalálmány. Ez volt a legcinikusabb, egyben a leggyakoribb törvénysértés. Az újonnan szerveződött szocialista rendőrség leghatékonyabb eszköze az állandó rettegésben tartáshoz. A rendőri szerveknek semmit sem kellett bizonyítani. Az „osztályidegen elemek” elleni harchoz a besúgó hálózat szolgáltatta százezrével a delikvenseket. Kihágási büntetést lehetett kapni azért, ha valaki nem jelentette fel a szomszédját csak azért, mert volt rádiója. Vagy azért, mert haldokló édesanyjához papot hívott. Köztisztasági kihágást azok követtek el, akik a járda tisztántartásában nem kívántak megfelelni a besúgója kényes igényeinek. De erdei kihágást követett el az, kit besúgója erdei-, vad-, gyümölcs fogyasztásával vádolt. A pártapparátus tagjai abban versenyeztek, hogy a felügyeletük alatt tartott településeken az osztályharc mennyiben fokozódik.

Nem véletlen, hogy a magyar társadalomban a rendőr megjelenése a gyomor összeszorulásával jár együtt még most is, hiszen szüleink, nagyszüleink elmondása alapján a génjeinkben van a jogalap nélküli meghurcoltatás ténye. Sajnos az 5 évvel ezelőtti rendőrségi akciók ezt megerősítették.

Méray Tibor így summázta az ’56 előtti magyarországi történéseket:

„A párturalom egyetlen évtizede alatt sikerült kitenyészteni – régi illegális harcosokból, fiatal hívőkből és nagyszámú karrieristából – egy olyan többszázezer főnyi emberfajtát, amely a párt jóvoltából megszállta az ország kulcspozícióit, a pártszervezetek fizetett állásait, a minisztériumokat, a hadsereg, a rendőrség és az államvédelem vezető helyeit. a szakszervezeteket, a sajtó, a művészet, a sport irányító pontjait – röviden, minden a párt és az állam kezében volt: az ország egész élete”

Ha a történelmedet, hazád páratlanságát bárminő hatalom elhazudni igyekszik, úgy a jövőd is ködbe vész. Meg a gyermekedé is. Ne így legyen! E sötét szándékúakat csitítsuk el és szóljunk rájuk, hogy 1956 világszerte megcsodált, tisztaszándékú, egyszerre csak fellobbanó forradalma nem lehet hazudozások témája, vagy alku tárgya. Per írat is csak az árulók miatt lehet még belőle. Hiszen akkor az történt Magyarországon, ami az Oroszországi bolsevizmus 1917-es erőszakos hatalomra jutása óta sehol nem fordult elő. A nagyhatalmak által a 2. világháború utáni békeszerződésekben ránk erőszakolt vörös diktatúrára jó tíz év elmúltával egy emberként ezt mondtuk: ELÉG VOLT!

Bizonyára sokunkban felvetődik a kérdés, hogy ez a bolsevik emberfajta egyfajta téveszmék, eltorzult értékrendjének áldozata volt vagy zsarnokságot, gyűlöletet, félelmet generáló közeg szép jövőt álmodó lázas eszelőse? Ahol megjelennek, gyökeret eresztenek ott egyformán rátámadnak-e saját hazájukra, népükre, testvéreikre, szüleikre?

Szégyellem kimondani, de ezt csak a magyar kommunisták tették meg ’56-ban, majd megismételték rá 50 évre.

A lengyel forradalomban Hruscsov a Szovjetunió első embere ugyanúgy elrendelte Varsó főváros páncélos ostromgyűrűjét mint ahogy megtette ezt Budapesttel. Amíg a Lengyel Kommunista Párt vezetősége erre azt parancsolta a lengyel hadseregnek, hogy zárják körül a Vörös Hadsereget, addig Kádárék elárulták az országot. Békés tüntetőkbe lövettek. Több ezer szovjet tankkal, 159 vadászrepülővel és 122 bombázóval vették ostrom alá a fővárosunkat, majd az egész országot. Azt az országot, melyet a végletekig elgyengítettek, elvéreztettek az előző tíz évben.

Az ’56-os forradalom és szabadságharc elbukása után nem is remélhettünk mást, mint ami bekövetkezett. Eszelősök tobzódó véres leszámolását. Sokunkban felvetődött, hogy volt-e értelme ekkora véráldozatot vállalni? Kétszázezer magyar embernek az emigráció, a hontalanság, a kitaszítottság keserű kenyerét választania?

Volt-e reális esélye annak, hogy győzzön ez a forradalom és szabadságharc?

Erre a legfrappánsabb választ Rácz Sándortól, az 1956-os Központi Munkástanács elnökétől olvastam. Ő az újságírói kérdésre ezt válaszolta (2008-ban):

„Uram ez a forradalom győzött! Tessék megnézni. Hol van már a Vörös Hadsereg? Hol van a Szovjetunió? Hol van Hruscsov? Hol van Szerov? Hol van Kádár János? Én, Rácz Sándor pedig itt ülök. S jóllehet a kívülálló embernek semmi olyan érzése nem támadhat e látványtól, hogy én vagyok a győztes forradalmár. Ennek ellenére én vagyok az! Kiállok mindenütt a világon, ahol lehetőséget kapok, és hirdethetem a magyar nép igazát. Így győz a forradalom. Három óráig tartott a magyar forradalom, és 2006-ban, az 50. évfordulón szinte az egész világ emlékezett rá. Hát nem csodálatos…?”

Ötvenöt év után lássuk, hogy most mi is a mi feladatunk!

A 78. Zsoltár ad erre utalást:

„Amiket hallottunk és tudunk,

mert őseink elbeszélték nekünk,

nem titkoljuk el fiaink elől,

elbeszéljük a jövő nemzedéknek.”

- Elbeszéljük, hogy a ’56-os forradalom a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának, a Rákosi érának következménye. A magyarságnak erre adott nemzetközi jelentőségű és következményű válasza volt.

- Elbeszéljük, hogy az ’56-os forradalom nagyszerűsége abban áll, hogy bebizonyította a szovjet rendszer csődjét, és azt is, hogy a bolsevizmusnak valódi társadalmi bázisa Magyarországon sosem volt. Világossá vált, hogy a nemzeti összetartozás és a nemzeti érzés még mindig a legnagyobb erő a társadalomban, amelyet ápolni kell.

- ’56 bizonyítja, hogy mi magyarok nem kívánunk olyan országban élni, ahol csak egyetlen, torz eszmerendszernek van helye.

Az 55 évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc számunkra egyértelműen azt jelenti, hogy emelt fejjel lehetünk magyarok! Emelt fejjel vállalhatjuk múltunkat, nemzeti hagyományainkat, és kultúránkat.

Az ’56-os tépett lobogó emléke pedig adjon nekünk erőt ahhoz, hogy olyan hazafiságot hordozzunk magunkban, amely nem kisajátító, nem hivalkodó, hanem apáink és nagyapáink honszeretetéből táplálkozik.

Minden ország, minden nemzet történelmének vannak jeles pillanatai, emelkedett, fényes napjai. Ezek a jeles pillanatok, fényes napok meghozzák lelkünk békéjét, hőseink példái pedig erőt nyújtanak napi megpróbáltatásainkhoz.

Számunkra ilyen történelmi pillanat volt az ’56-os forradalom és szabadságharc.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

A figyelmük megtisztelő volt.